Nem írtam már majdnem egy hónapja, persze minek is hazudnék, írtam, minden nap írtam, csak nem gépeltem klaviatúrába. Mert tudod, hogyne tudnád, gyűlölök túrázni, főleg feleslegesen, de ma, most, elkapott valami, lehet Esterházy rántott magával kicsit felfelé. Van egy nő, lehet gyűlöl, de nem szeret. Haja mindig kócos, bőre száraz mint a smirgli, ennek okán sebes, vérző, mivel ő bizony úri nő: borotválja légies lépteinek hordozóit. Emlékszem amikor elmentünk egy éve, talán pont egy éve, igen, szóval elmentünk egy fesztiválra. Utáltam. Persze nem úgy, mint mondjuk a malacfület, hanem inkább úgy, mint a felolvadt fagyit. Olyan volt mint az egész kapcsolatunk: egy illúzió, egy jónak induló érzés, ami nagyon jó is lehetett volna, de végül jó nagy szar lett. Egy szó mint száz, ez a nő már nem szeret. Rám unt, dosztig, ennyi volt, volt már ilyenben részem, kellemesnek nem mondható, kevésbé szofisztikáltan szólva kurva rossz érzés. Én meg ülök ölbe tett kézzel, ami még csak nem is az ő öle, nem szól, nem kiabál, nem sír, csak nevet, de nem az én nevem, hanem egy másik férfiét foglalja ötös jambikus sorokból álló versszakokba. Nem hinném már el egy szavát sem, mégis napestig elhallgatnám, azon a cigarettától rekedt hangján, azt hallgatva szeretném fürkészni minden apró hazugságát.