Általam vagy, mert meg én láttalak, s régen nem vagy, mert már régen nem látlak. Holnap kezdődik a félév, ami nem csak azért lesz érdekes mert dolgozom, vagy mert megint szörnyű lett az órarendem, hanem mert bár bevallom őszintén rettentően utáltam, gyűlöltem még a gondolatát is néhány hónapja, de igen, újra találkozni fogunk. Már nem a harag, a fájdalom, nem, nem is a szerelem, hanem valami egészen más érzés fog el amikor eszembe jutsz. Mert minden nap eszembe jutsz, na persze nem úgy mint korábban, amikor kétpercenként megláttam egy helyet, egy arcot, egy hangot, és beugrott, hogy igen, itt voltunk már, együtt. Most írok neked utoljára, mert ezt a korszakot végleg lezártam magamban. Az elmúlt hónapokban elfogadtalak olyannak amilyen vagy, elfogadtam hogy mást szeretsz, de önmagam, önmagam nem fogadtam el. Hiszek benne hogy változtam, és itt nem csak a külsőségekre gondolok, jobb ember szerettem volna lenni. Köszönöm, mert ezt neked köszönhetem. Az elmúlt másfél év rádöbbentett arra, hogy ideje felnőnöm. Belefáradtam a gyerekes csatákba, a szélmalomharcba, abba, hogy a nő akit szeretek teljesen másképp látja a világot. Te is és én is megérdemlem azt, hogy egy olyan ember legyen mellettünk, aki kiegészít, boldoggá tesz, akivel még a legrosszabb pillanatban is töretlen a bizalom. Nagyon sok dolgot újraértékeltem, tudom, rengeteg dologban hibáztam, mégsem bántam meg semmit. Ez az egész vezetett oda, ez segített azzá válni ami ma vagyok. Részem lettél, de az életemnek nem vagy része többé.