A várakozás nem egy pöttyöslabdával megspékelt kívánságműsor, várhatsz a vonatra, várhatod a pizzafutárt vagy éppen az egy hete késő menzeszed, egy valami mindegyikben közös, a tehetetlenség. A héten megint elkezdtem olvasni a Mester és a Margaritát, Bulgakov persze zseniális, nem is untatlak mert nyilván olvastad, a lényeg, hogy most is a pályaudvaron ülök, de ahelyett hogy olvasnék, neked írok. Megnyugtat. Az a legszebb az egészben, hogy fogalmad sincs róla, talán soha nem is lesz. Sőt igazából, őszintén szólva elég nagy esélyt látok rá, hogy tényleg soha nem lesz, mert hát na, tudod, van ez az izé, hogy beleszerettél valaki másba, tulajdonképpen akkor, ne szépítsük, amikor még együtt voltunk, hát ez azért eléggé fáj meg ilyesmi, és nem olyan dolog amit ellehetne felejteni, vagy meglehetne bocsájtani. Értsd, nem, tényleg nem lehet, de nem azért mert ez akkora bűn lenne, nyilvánvalóan teljesen természetes reakció, ha nem szeretsz már valakit, akkor opcionálisan adott a lehetőség hogy szeress mást. Ez van. Hagyjuk is, hiszen eltelt 3 hónap, tudom hogy boldog vagy, és én, és hát én vagyok Majka, aki nem halt bele. Elvagyok, nem vagyok oda meg vissza, de igyekszem lefoglalni magam, arra gondolok, hogy ne gondoljak semmire. Várom a buszt és a semmire gondolok, mert olyan már nincs és nem is lesz, hogy te meg én.